Ha magadra ismersz, ne félj segítséget kérni! Keress fel, hogy segíthessek neked!

" Tegnap este azt mondta a férjem, hogy már megint híztam. 

Majdnem elsírtam magam. Na jó, nemcsak majdnem, hanem bőgtem is a tükörképemnek a fürdőszobában. 

Mit bőgök ennek a hülye tükörképnek, amikor ő is dagadt?!

A férjem előtt viszont igyekeztem fapofát vágni, mintha nem is törnék össze a szavaitól, és persze tagadtam: nem, dehogy, csak fel vagyok fújódva, mert káposzta volt a suliban, amit délután ettem, estére pedig túl sok szénsavas vizet ittam, hogy ne érezzem az elviselhetetlen éhséget. "Milyen példát mutatok így a gyerekeknek?" Azt hiszem, ez mondata fáj a legjobban, mert azt, hogy "nem igaz, hogy nincs akaraterőd!'" már lazán elengedem a fülem mellett, annyiszor hallottam.
Hogy menjek edzeni, mert neki úgy tetszettem, ahogy megismert (megjegyzem, akkor sem voltam nádszálkarcsú, bár az esküvőre alaposan formába hoztam magam, hogy beleférjek a kisebb menyasszonyi ruhába).
Meg a szex sem a régi már. 

Hogyan lenne 30 kiló súlyfelesleggel?

És arra nem gondol, hogy a várandósságok után mindig meghíztam? 

Azt magamért csináltam? 

Meg hogy neki már nincs is kedve hozzám érni.
Miért nem gondol bele, hogy esnek nekem ezek a szavak? 

Így is utalom ezt a testet, ami idenőtt körém, és nem tudom, mit kezdjek vele! 

Ő is hízott egyébként: a nászúton, Tunéziában vettünk neki egy sortot, amit már csak a térdéig tud felhúzni. Ezen persze jót röhögtünk. Merthogy neki még jól is áll, férfiasabb, érettebb, apásabb lett. Én nem cikizem, nem gúnyolódom rajta, nem csalódtam benne, csak azért, mert kinőtte az esküvői öltönyét. 

Persze állítja, hogy ő bármikor le tudná adni azt a néhány kilót, ha akarná, de őt nem korlátozzák semmiben, én pedig úgyis elfogadom olyannak, amilyen. Hát persze, én nőből anyává avanzsáltam, és egy anya nem áhítozik izmos, kisportolt férfitestek után. Ez a világ rendje,és ezt a rendet én is elfogadom. 

Mert abban persze igaza van, hogy kövér vagyok! 

Dagadt, amorf! És erről csak én tehetek, ahogy ellene is kizárólag én tehetnék! De nem érti meg, hogy amikor délelőtt egyedül maradok itthon a gyerekekkel, és már tizenegy óra, szalad a lakás, az egyik az egyik, a másik pedig a másik fülembe ordít, akkor nem tudom megállni, hogy ne kapjak be egy falat csokit -amiből gyakran másfél tábla lesz- és a gyerekek kekszét se támadjam meg. Amikor palacsintát sütök nekik ebédre (mert azt legalább biztosan megeszik), már közben elkezdek eszegetni, és amikor délután sikerül letennem mindkettőt egy-két órára aludni, akkor végre egyedül maradhatok, csend lesz, én pedig megnyugszom a palacsinták fölött. 

Elvezem az ízeket, és egyetlen érzés dolgozik bennem: 

Meg! Még! Soha ne múljon el ez a pillanat!

Hadd maradjak így, a világon kívül Ilyenkor nincs szükségem senkire
és semmire és a vasalás is megvár. Persze ott sorakoznak az egészségesnél egészségesebb, alacsony kalóriatartalmú ételek a frizsiderben és a
spájzban, de azok sem romlanak meg holnapig, amikor is elkezdem azt a
másik életet, azt az életmódváltást vagy mit, amit mostanság divatosabb emlegetni, mint a fogyókúrát. De addig meg itt van ez a nap, ez a pillanat, amikor mindent lehet, büntetlenül, mert holnaptól majd úgyis megfelelően táplálkozom. Ma még ki lehet élvezni az ízeket, az illatokat, ezeket a gyönyörűségeket. Olyan ez, mint egy sziget az életem viharos, mégis halálosan unalmas tengerén, ahol időről időre megpihenhetek, és ahol nincs senki más, csak én. 

Itt nem kritizál senki, egyetlen futópadot sem látok, egyetlen ellipszistréner sem méreget megvetően. 

De amikor innen visszaránt magába a valóság, akkor így érzem, hogy nem
felelek meg. Nem felelek meg anyaként, mert a gyerekek folyton ordítanak, és felváltva hisztiznek, amikor apa végre a munkából hazatérve pihenni akar, és annak eredményét szeretné látni két kedves, szófogadó egyedül is eljátszó gyerekében, hogy egész nap itthon vagyok, amíg ő keres ránk, gürizik, és elviseli a hülye főnöke ugráltatását, aki sokkal kevesebbet tud nála, de kétszer annyit keres. Feleségnek se vagyok elég jó,
mert állandó rumli van itthon, soha nem érem utol magam a házimunkában, és meleg vacsora sem kerül mindig az asztalra. 

Asszonyi kötelességem teljesítésében is vannak hiányosságaim, mert szex közben
is csak arra tudok gondolni, hogy remeg a hájam, és mit láthat most vajon a férjem, ráadásul új kolléganő érkezett a cégéhez, aki biztos százszor csinosabb, mint én voltam valaha is. És nem felelek meg nőként sem, mert hol vagyok én azoktól a multifunkcionális nőktől, akik életüket kiválóan kontrollálva építik a karrierjüket, megvalósítják önmagukat, később pedig, amikor már megalapozták az egzisztenciájukat, szülnek egy gyereket, akiért felváltva kapkodnak a nagymamák, mert
azt hitték, már sohasem jön el az a pillanat, amikor nagyszülői szerepüket is beteljesíthetik , és majd elfelejtettem, hogy még az utcára is ciki velem
kimenni, és megfogni a kezem, mert eltorzult testemhez igazodó ruhákat viselek. Ha meg sikerül egy-két csinosabb darabot kapnom a méretemben, akkor azért vagyok ciki, mert meg csak realitásérzékem és önkritikám sincsen. Pedig van, de ha nem lenne, a férjem úgyis figyelmeztetne, nehogy beleéljem magam , hogy elviselhetően nézek ki.
Mert hol van már a "valaha"? 

Már alig emlékszem rá. 

Ha ő nem emlegetné fel folyton, hogy "bezzeg régen csinos voltál, odafigyeltél a súlyodra, tetszeni akartál nekem", akkor már a teljes feledés homályába veszett volna egykori önmagam. Mintha az egy másik élet lett volna, amikor még nem kellett felelősséget vállalnom másokért, csak önmagamért. Ha pedig elrontottam valamit (amitől azért akkor is nagyon féltem), csak magamra vethettem, én ittam meg a levét, nem kellett senkinek elszámolni a kudarccal.
Nem felelek meg anyaként sem, mert nem tudom máshogy csinálni,
mint a szüleim. Pedig próbálom nem elkövetni a saját gyerekeim nevelésében anyám hibáit,de sokszor nem megy, ugyanazokat a rémesen utált mondatokat hallom a saját számból, és ugyanazokat a hülye, idegbeteg reakciókat adom, amelyektől gyerekként annyira megijedtem. Amikor már végképp elszakad a cérna, és lekeverek egy pofont a nagyobbik gyereknek, olyan lelkiismeret furdalás gyötör, hogy sírva megyek bocsánatot kérni tőle. De ezután meg azért kezdem utálni magam, mert nem vagyok következetes szülő (amit a férjemtől is folyamatosan megkapok)
Rosszul érzem magam, amikor ünnepekkor vagy nyáron a szüleimhez
vagy a férjem családjához megyünk, mert a gyerekeim elképesztően viselkednek az asztalnál. Sem én, sem a férjem nem tudjuk őket fegyelmezni, és látom az anyám arcán, hogy "ti nem ilyenek voltatok". Egyre gyakrabban félek attól, hogy olyan leszek mint ő, vagy már olyan is vagyok. Vagy ami meg félelmetesebb, hogy még nála is rosszabb anya vagyok! És mindezeken felül még a szépségideálnak sem tudok megfelelni.
Ha az utcán sétálok, nem vagyok más, mint egy dagadt nő (vagy inkább
csak valami nőnemű lény), és hiába cipekedem hatalmas cekkerekkel, akkor sem adják át a helyet a buszon a férfiak: felőlük akár a számmal is
kapaszkodhatnék, hiszen addig is fogy a dagadék, amíg áll és egyensúlyoz. Nem tudok megfelelni a barátnőimnek sem, mert nem lehet velem
trendi butikokban vásárolni: egyrészt nincs rá pénzem, másrészt nem
is lehet a plázákban ruhát kapni a méretemben.
És végül, de nem utolsósorban nem tudok jó példával szolgálni a gyerekeimnek sem, mert mit lát a kislányom, milyen egy nő? 

Úgy felek, hogy tizenévesen majd evési zavaros, anorexiás lesz attól való félelmében, hogy olyanná válik, mint én, és a kinézete miatt is úgy fog szorongani.
De aggódom azért is, hogy mit látnak a gyerekek belőlünk, a szüleikből? Hogy apának és anyának nincs sok köze egymáshoz? 

Hogy apa nem tudja elfogadni anyát, és folyamatosan beszólogat neki, amitől anya szomorú lesz? 

Vagy arra a következtetésre jutnak, hogy ilyennek kell lennie egy férfi-nő kapcsolatnak? 

Hogy a szerelem elmúlik a szülök között, és ez az élet rendje?
Jó előre szorongok, mi lesz, ha lejár a gyed, és vissza kell mennem a
munkahelyemre. Hogyan fogom újra felvenni a ritmust, mennyire szállt
el az idő a tudásom felett? Abba meg bele sem merek gondolni, egyáltalán elengednek-e, ha a gyerekek betegeskednek. Ha most nem bírom
utolérni magam a háztartási teendőkben, hogyan fog ez menni, ha este
hatkor érek haza? Miként lehet ezt megoldani?
Jó vagyok viszont panaszládának, mert nem tudok nemet mondani
ha felhív az anyósom vagy a barátnőm, esetleg átjön a szomszéd, hogy
kiadja magából a felgyülemlett feszültséget. Órákig képes vagyok hallgatni őket, mert ilyenkor legalább hasznosnak és fontosnak élhetem meg
magam, és úgy érzem, hogy az emberek szeretnek velem lenni. Mert ha
a külsőm nem is tökéletes, azért egy kedves, nyugodt, türelmes és szeretetre méltó ember vagyok. 

A társalgások után viszont az idegbaj kerülget, hogy ma sem haladtam semmivel, pedig mennyi dolgom lett volna.
Ha szerencsém van, még azelőtt távoznak vagy sikerül letenni a telefont, mielőtt a férjem hazaér, mert ha nem, akkor még azt is hallgathatom, hogy eltrécseltem az időt, a lakás pedig olyan, mint egy disznóól, ráadásul meleg vacsora sincs. De aztán azzal csillapítom le magam, hogy
megértem az emberek problémait, ezért szívesen beszélgetnek velem. Na
jó, néha meg is jutalmazom magam valamivel az alsó polcról (mert nálunk a hűtőben szemmagasságban, a felső polcon diétás ételek sorakoznak
hogy amikor kinyitom a hűtőt, ezekre essen a pillantásom, alulra pedig
a cseppet sem egészséges, de finom falatok kerülnek)
Így élek, ezekkel a gondolatokkal, amelyek néha hangosabban, néha
visszafogottabban zakatolnak az agyamban. Mindemellett küzdök a
súlyommal, és arról álmodozom, hogy egyszer lefogyok. 

Volt már, hogy sikerült, de mindig vissza is híztam. 

Próbálom felidézni magamban, akkor hogyan, mitől jött össze, és most vajon miért nem megy. 

Azt hiszem,belefásultam.... 

Mindenhez fáradtnak érzem magam. Nem vagyok boldog pedig sokat mosolygok, főleg idegenek előtt. Másrészt az is nagyon zavar, hogy a férjemmel így megromlott a viszonyunk. Ő azt mondja,ha újra csinos lennék, akkor minden máshogy lenne, akkor helyrejönne a
házasságunk. Az a baj, hogy ezzel egyúttal azt sugallja, hogy én teszem
tönkre a kapcsolatunkat, még ezért is én vagyok a felelős! 

Nem bírom elviselni magam. Utálom és megvetem magam. Ennek ellenére, ha valaki beszól az utcán (mert ilyen is előfordult már), vagy a rokonságban kerül szóba a súlyom, akkor csak mosolygok pedig nagyon rosszulesik, de úgy érzem, nem mutathatom ki a fájdalmamat. 

Nem akarom, hogy észrevegyék, mennyire megvisel ez, nem akarom, hogy gyengének lássanak.
Végül is egy dühös vagy szomorú kövér ember már végképp senkinek sem
kell. 

A házasságkötésünk előtt a férjem viccesen megjegyezte, hogy 80
kiló a "válósúly". Akkor 68 kiló voltam, most 96 vagyok, és folyamatosan hízom. 

Most mi lesz? "